A videó Iringó alkotása.
A fotókat készítették a Csigák és Keresztfalvi Zsombor barátunk. (A kép fölé húzva az egeret lapozható a teljes album, a címre kattintva pedig megnyílik.)
szerda, 1. nap (Bogi)
A Csigák nyári međugorjei zarándoklata kalandosra sikerült. De hogy jutottunk el “Góréba”? Azt mondják bárki, aki Međugorjéba megy, az tekintse úgy, hogy a Szűzanyától személyes meghívást kapott. A mi esetünkben én és Vajay Zsófi adtuk át ezt az üzenetet a Csigáknak, mert múlt évben volt szerencsénk részt venni a Mladifeszten, és úgy gondoltuk, hogy idén érdemes lenne szeretett csapatunkkal is megtapasztalni azt a hihetetlen élményt, amit ez a hely ad.
Az utunk, mint minden kezdet, nem ment zökkenőmentesen. Este 7-kor találkoztunk a Rezső téri Nagyboldogasszony templomban, hogy szentmisén vegyünk részt a hosszú utazás előtt. A Csigák hiába “lassúak” más csapatok szerint: ezúttal nem késtünk el, és időben elfoglaltuk helyeinket a padokban. Rózsafüzért kezdtünk imádkozni, és egy idő után elkezdtünk gyanakodni, hogy Gábor atya esetleg “elgóborolt”, de szerencsére nem kellett sokat várnunk, és megérkeztek a hiányzó láncszemek. A mise után kiálltuk a kilométeres sort a mellékhelyiségbe, majd szokásunkhoz híven, későn észbe kapva felcsörtettünk a buszra, hogy egymás melletti helyeket foglaljunk. Ezúttal, bevallom, tényleg elkéstünk. Nem volt számunkra elegendő hely egymás mellett, ezért általános fejetlenség uralkodott. Hosszas variálás után lecsillapodtak a kedélyek, és mindenki talált magának szabad ülőhelyet. A buszút hosszúnak és kényelmetlennek ígérkezett. Imádkozva, énekelve indultunk el, majd a nagykovácsiból érkező fiatalokkal jó nagy hangzavart csaptunk. Ahogy teltek az órák, egyre halkabbak lettünk, az ételes zacskókat begyűrtük az ülések háttámláján lévő tartókba (és páran ott is felejtették a buszsofőrök legnagyobb örömére), és kezdtek előkerülni a kispárnák. Mindenki a körülményekhez alkalmazkodva elhelyezkedett, és nyakunkat kitekerve elaludtunk. Álmunkat mindig az igen jókedvében lévő Gábor atya szakította meg, amikor határhoz érkeztünk. Ilyenkor mindenki komótosan előkereste a világ legelőnytelenebb képével rendelkező úti okmányát, és a buszról leszállva egyenként bemutattuk őket a határőröknek. Problémamentesnek bizonyultunk, mindenki átjutott, hogy folytassuk az utat Međugorjéba, a 30. Mladifesztre, amivel kapcsolatban mindenkinek nagy elvárásai voltak.
Reményekkel telve, csendesen aludtunk, és egy-két ember kivételével arra sem ébredtünk fel, hogy Gábor atya – egy hirtelen fékezés következtében – hatalmasat esett. Szerencsére vezetőnk, dr. Borbély Márton, a 2019-es NRM nagytáborból ismert Szerelemdoktor a járművön tartózkodott, így meg tudta állapítani, hogy valószínűleg az atyának egy bordája eltörött.
csütörtök, 2. nap (Andris)
Csütörtökön, az utazás második napján, 10 és 12 óra között megérkeztünk Međugorjéba. Itt egészen este 6-ig nem volt kötött program. A Csigákkal elindultunk, hogy körbenézzünk a városban, de az első pizzérián nem jutottunk túl. Utána a melegre tekintettel inkább visszafordultunk, és lepihentünk a légkondis hotelszobánkban. A lányok nem tudom mit csináltak, de a fiúszobában remek beszélgetés zajlott, amire azonban sajnos már nem igazán emlékszem, így nem tudok róla beszámolni. Természetesen az éjszakai buszozás után senki se volt túlzottan kipihenve, és mivel rengeteg időnk volt, még egy kb. 1,5 órás alvás is belefért az esti program előtt. Este elimádkoztunk egy vagy két rózsafüzért (gyanúsan több volt, mint 5 tized de nem számoltam). Érdekes volt, hogy minden tizednél más nyelven volt az előimádkozás. Az aznapi program különlegessége az országok bevonulása volt, amikor minden országnak pár képviselője egy zászlóval és egy országnévtáblával elvonult a szabadtéri oltár előtt. Végül következett az esti mise és utána a szentségimádás, mint utána minden más este.
péntek, 3. nap (Maja)
5:10-kor gyönyörű dallamú ébresztőre keltünk, amit Zsófi ki is nyomott (mert szerinte az nem az ébresztő volt). Gyors készülődés után már a recepciónál gyülekeztünk, és indultunk is a találkozó nyitó túrájára a Jelenések hegyére. Annak ellenére hogy még alig volt 6:00 óra, hömpölygött a tömeg az utcákon, mintha délután 15:00 óra lenne. Senkinek sem esett nehezére ez a hajnali séta. A hegyre felfelé menet mindenki rózsafüzért imádkozott, ez néha azért volt mókás, mert egyes csoportok olyan hangosan imádkoztak, hogy mire a hegy tetejére értünk, már mi is megtanultuk az ő nyelvükön az Üdvözlégyet. Kissé nagy volt a nyüzsgés fölfelé, de mégis valami egészen különleges nyugalom szállt ránk. Ennyi ember egyszerre imádkozza a rózsafüzért, hihetetlenül lenyűgöző.
A hegy tetején egy közös képet is készítettünk, amin szerencsére csak egy egészen kicsit látszik a hajnali fáradtságunk. A hegyről lefelé azonban kicsit izgalmasabb volt az utunk, egyszerre akkora embertömeg lett, hogy egy tűt sem tudtam volna úgy leejteni, hogy az földet is érjen. Ketté is szakadtunk: mi Bogival és Iringóval gyorsabbak voltunk, mint a többiek, ezért elvesztettük őket. És itt kezdődött a reggeli kis kalandunk, miután nagy nehezen lejutottunk a hegyről (igazi küzdelem volt), azután gondoltuk, mi tudjuk az utat a szállás irányába, ezért nem várjuk meg a többieket, hanem elindulunk visszafelé.
Mivel nem a jó tájékozódási képességeinkről vagyunk híresek, ezért az információ előtt kötöttünk ki, ahol Andreára, a fordítója vártunk, hogy hazakísérjen minket. Egy képet is készítettünk – we are waiting for Andrea – címmel. Miután a fordítónk kissé szánakozva megmutatta nekünk a hazautat (amit ezek után sose felejtettünk el), kis kitérővel (1 óra) mi is hazaértünk, ahol a többiek már javában reggeliztek. A reggeli incidens miatt a reggeli imát ugyan lekéstük, azonban a katekézisre és a tanúságtételre már odaértünk.
Ezeket egy finom ebéd követte, amihez Jaffa szörpöt ittunk, és mivel annyira kipihentek voltunk, hogy nem tudtunk délutáni szundit tartani, alig vártuk a tanúságtételeket, a rózsafüzért, majd a misét. A mise után a téren folytattuk az estét, ahol különböző játékokba vontuk be a lelkes zarándoktársainkat. Amikor már végleg kifulladtunk, együtt ballagtunk vissza a szállásra, ahol kezdődhetett az éjszakai kajaparty.
szombat, 4. nap (Iringó)
A szombati napot (mint kb. az összes többit) hajnali ‘reggelivel’ kezdtük, utána az igazi reggeliig aludtunk, és kipihentük az előző napi fáradalmakat. (Jelenések hegye fel és leút – nem mindenkinek ment simán) úgyhogy a reggeli ima helyett kellő mennyiségű testi táplálékot vettünk magunkhoz (megreggeliztünk – ezt rendes reggeliidőben), és utána mentünk át a templomtérre a lelki táplálékért is, ami katekézis és a tanúságtételek meghallgatása volt. Ezután ebédelni mentünk, kicsit pihentünk, majd vissza a térre, mert négykor folytatódtak a tanúságtételek, majd rózsafüzérrel egybekötött vacsora és végül mise, mint mindig: olaszul és horvátul (meg persze A magyar tolmáccsal). A mise végére már kezdett sötétedni, és mire elérkeztünk a Szűzanya szobor körmenetéhez, már csak a lámpák fénye és a több ezer ember vakuja világította meg a körmenetet, akik mindenképp meg akarták örökíteni, még akkor is, ha semmi sem látszódott a felvételeken. A szobrot követve pedig mind a 80 jelenlévő ország képviselői a zászlókkal együtt egy szív alakba álltak fel, ami nagyon látványos volt (felülről nézve legalábbis biztosan, mi lentről a helyünkről csak a magyar zászlót kerestük).
A végén szokásos tánc és ének volt, amibe mindenki nagyon beleélte magát, aztán átmentünk a templom előtti kisebb térre, ahol kb. mindenki templomi dalokat énekelt és gitározott, a nagykovácsiak pedig több-kevesebb sikerrel játszottak tábortüzi játékokat (póni és társai), majd mindenki szétszéledt más társaságokhoz. A Csiga lányok – nem túl nagy szerencsével – mindig kifogták azokat, amik épp befejeződtek (nem miattunk!), és olyan 1 körülre vissza is értünk a szállásra a jól megérdemelt 2. vacsoránkra, ami – mentségünkre legyen mondva – vegán kenyérből, bulguros tonhalból, puffasztott rizsből, kétszersültből és sok zöldségből (meg nasi helyett répachipsből) állt.
vasárnap, 5. nap (M. Anna)
Vasárnap már elég fáradtak voltunk ahhoz, hogy csak az ébresztőóra 3. megszólalása után kászálódjunk ki az ágyból, így a magyar misére kissé késve indultunk el. Végül a termen kívül, külföldiek között hallgattuk a misét. Nagyon jó érzés volt ott állni, hogy „igen, ez a mi misénk”, fülhallgató nélkül is értem, miről van éppen szó, és hogy ennyi magyar fontosnak tartotta, hogy eljöjjön zarándokolni Međugorjéba.
A mise után a Kravica-vízesésnél töltöttük a délelőttöt. Ez a felhőtlen kikapcsolódásról szólt. A tömeget otthagyva egy sziklához mentünk, ahonnan remek lehetőség nyílt a vízbeugrálásra. Bevallom, az első ugrások végignézése után elég ijesztőnek tűnt a dolog, főleg, hogy mindig volt pár kritikus másodperc, amikor vártuk, hogy vajon a vízbe csapódás után az ugró felbukkan-e vagy sem. Néhányan üvöltve vetették le magukat a szikláról, fönt pedig álldogáltunk, hogy „ha te ugrasz, ugrom utánad, de tényleg”, és volt, akinek már harmadszor számoltunk vissza, hogy rugaszkodjon el… Közben megjelent néhány olasz, akik sűrű keresztvetések közepette vetették magukat a mélybe.
Ettől nem lettem nyugodtabb, de arra jutottam, hogy igazán kár lenne kihagyni a dolgot, viszont néhány Üdvözlégy nem fog megártani előtte. A Doktor úrral is tisztáztuk, hogy megműt, ha gond lenne, így néhány ugróval, két Üdvözléggyel és egy Miatyánkkal később én is nekiveselkedtem. Mindenkinek jelezném, aki tervez erről a szikláról leugrani, hogy miközben a vízfelszín sebesen közeledik, rengeteg ideje van végiggondolni az embernek, hogy ez az egész ritka felelőtlen őrültség volt, de már nincs hova menekülni… Aztán bumm. Kiderült, hogy a történetnek nem is az ugrás volt a nehéz része, hanem az azt követő kimászás a vízesésen keresztül, de jelentem, ezt is mindenki túlélte kisebb-nagyobb sérülések árán.
Délután meghallgattuk a Cenacolósok várva-várt tanúságtételét. A közösség tagjai hihetetlen őszinteséggel és bátorsággal beszéltek az útjukról, a küzdelmeikről, nehézségeikről és a megtérésükről. Ez után szokás szerint a rózsafüzér következett, majd az esti mise, a szünetekben pedig továbbra is lelkesen táncoltunk és énekeltünk. Mindannyian letelepedtünk a színpad előtt elterülő rétre, és megkezdődött a Cenacolo közösség előadása. Azok elmeséléseiből, akik már tavaly is látták őket, tudtam, hogy biztosan jó lesz, de arra, hogy ilyen hatásosan jelenítik meg Jézus életét, keresztre feszítését, feltámadását, és néhány eseményt az apostolok cselekedeteiből, még így sem számítottam. (Onnantól egyszerűbb volt elmélyülten figyelni, hogy a kempingszékeket kicsit arrébb vitték előlem, és végül a könnyűnek nem mondható olasz matróna is lekászálódott a lábamról.)
Este még leültünk egy rövid időre a könnyező Jézus-szobornál imádkozni, kivételesen hamar otthagytuk a templom előtti téren éneklő-táncoló tömeget, és a szállás felé indultunk.
hétfő, 6. nap (Kristóf)
És este lett, és reggel: a hatodik nap.
A zarándokok egy kicsiny, három főből álló csoportja fáradtságra hivatkozva, balszerencséjükre, nem vett részt a délelőtti programon. Pedig a tanúságtételek csillagainak legfényesebbikei hangzottak el. Beszélt például Henryk Hoser, aki Međugorje szentszéki Vizitátora, és a katolikus hívek nagy barátja. Az ebéd ma is a hotelben volt, és körülbelül biztosra ki lehet jelenteni, hogy a sok áhitatos zarándoknak az ige hirdetésén buzgolkodó ajkain, felhangzott az Ároni áldás, mint oly sokszor a zarándoklat folyamán.
A délutáni katekizmus és tanúságtételek legalább olyan jók voltak, ha nem jobbak mint a délelőttiek. Elmesélte például egy amerikai nő međugorjei csodálatos gyógyulását. És személyes véleményem szerint ez a lezárás tette fel a koronát a 30. Mladifest tanúságtételeinek sorára.
Az esti program nem nagyon különbözött a korábbi esték programjától, csak annyiban, hogy közel három millióan követték a misét az interneten, és hogy a főcelebráns püspök evangelizációs küldetéssel engedett minket utunkra. Ezt hatalmas népünnepély, vigasság, és a bábeli zavarodottságon felülemelkedő szeretet-mulatság követte, amely másnap hajnalig is eltartott.
kedd, 7. nap (Zsófi)
A napunk úgy kezdődött, hogy hajnali 2-kor elindultunk a Krizsevác-ra. A kövek és a sötétség ellenére feljutottunk egészen a csúcsra, a keresztig, ahol már sok-sok ember próbált aludni. Mindenki keresett egy kis, köves részt, ahol le tud feküdni és nézheti a csillagos eget. Egy kis pihenés után 5 órától misén vettünk részt, mialatt gyönyörűen felkelt a nap. Ezek után a Gábor atya által javasolt titkos úton jöttünk le a hegyről, kikerülve a nagy tömeget.
Amint a szállásra értünk, mindenki gyorsan összepakolt, bevásárolta az utolsó péksütiket, és elindultunk. 1-1 órás alvásokkal zötykölődtünk a hátárig, ahol némi izgalommal (nem mindenki tudott időben felkelni ?), de átengedtek minket. Délutánra már meg is érkeztünk a tengerhez. Nagyon szép volt. Miközben fürödtünk, a part felé is csodás volt a kilátás (mivel óriási hegyek vettek körül minket). A víz nagyon kellemes és szép tiszta volt, még kis halacskákat is lehetett a lábunk alatt látni. Este a hegyeknél Gábor atya tartott egy misét, és miután sokaknak köszönetet mondtunk a munkájukért, ismét útnak indultunk. Ekkor már mindenki többet aludt egy-két óránál.
A nagyon jó forgalomnak köszönhetően korán reggel megérkeztünk a kiindulási helyszínre. Mindenki félkómásan megkereste a csomagját, majd csináltunk egy nagy közös képet, de ez – az állapotunknak köszönhetően – nem lett életünk képe. Végül könnyes búcsút vettünk egymástól. Ezzel véget is ért felejthetetlen, közös, nagy utazásunk.